Nagyon fontos különbségek vannak a fokozott érzékenység és a figyelemzavar (ADD) között.
Első látszatra vannak ugyan hasonlóságok, és sok szakember úgy gondolja, hogy több szuperérzékeny gyermeket félrediagnosztizálnak, amikor figyelemzavart állapítanak meg nála.
Viszont biztosan vannak a szuperérzékeny gyerekek között is, akik valóban figyelemzavarosak.
De a szuperérzékenység és a figyelemzavar egyáltalán nem ugyanaz, sőt bizonyos értelemben kifejezetten egymás ellentétei.
Hogy miért?
A legtöbb szuperérzékeny gyerek esetében a jobb agyféltekében fokozottabb a véráramlás, míg a figyelemzavaros gyerekeknél ez a bal agyféltekére jellemző. Emellett a figyelemzavarral küzdő gyerekeknek feltehetően nagyon erős az aktivációs rendszerük, viszont az ellenőrző rendszerük passzívabb. Az érzékeny gyerekeknél ez általában fordítva jellemző. Hiszen a visszafogottabb aktivációs rendszerük mellett, igen erős kontrollal rendelkeznek.
Ezt a jobb agyféltekére jellemző erősebb véráramlást a szuperérzékenyeknél úgy is nevezzük, hogy ezek a gyerekek jobb agyfélteke dominanciával rendelkeznek.
Hogy ez mit is jelent?
Azt, hogy a memóriájuk vizuális alapú!
Az agyunk két féltekéje közül a jobb agyfélteke dolgozza fel az érzékszervi benyomásokat, az egészre vonatkozóan gondolkodik, intuitív módon, amihez színes, mozgó modelleket is használ. Itt van a képi érzékelés és a fantázia székhelye is.
A jobb agyféltekéhez rendelt képességek: történetek felvétele, megértése és alkotása, képszerű nyelvezet, információk teljes feldolgozása, ezek időbeli egymáshoz illesztése és összehangolása, a ritmus és a zene helye.
Tehát amikor gyermekeink jobb agyfélteke orientáltak, intuitívan és finom érzékkel fognak fel energiaimpulzusokat és ezzel párhuzamosan képekké, látomásokká alakítják át ezeket. Mindez olyan gyorsan történik, hogy a bal agyfélteke nem is igazán bírja követni. 😊
Ezeknek a gyermekeknek nagyon erőteljes átállást kell végig csinálniuk, amikor bekerülnek az iskolába, és meg kell tanulniuk bal agyféltekével gondolkozni és cselekedni. Ilyenkor feltétlenül segítenünk kell nekik, hogy erősödjön a két agyfélteke között a kapcsolat.
Miért keverik össze a kettőt?
Egyrészt azért, mert a figyelemzavaros gyerekekhez hasonlóan a szuperérzékenyek figyelme is könnyen elkalandozik, mivel rengeteg inger éri őket. Ilyenkor kicsit ki kell kapcsolniuk ahhoz, hogy feldolgozhassák a rengeteg információt.
A figyelemzavar viszont egy betegség, ami abban mutatkozik meg, hogy a gyerek képtelen döntéseket hozni, koncentrálni és előre gondolkodni.
A szuperérzékenyeknek mindez nagyon jól megy, főleg akkor, ha nyugodt, ismerős környezetben vannak.
A figyelemzavaros gyerekek – egy jelenleg ismeretlen oknál fogva – nehezen tanulnak meg rangsorolni, ha elterelik a figyelmüket nehezen tudnak visszatérni ahhoz, amit előtte csináltak és mintha nem értenék azt, hogy a tanár az órán nem személy szerint hozzájuk beszél.
Az érzékenyek, ha akarják egy időre képesek kizárni a zavaró külső körülményeket, ingereket, amelyek elvonják a figyelmüket. Ez viszont nagyon sok mentális energiát követel tőlük.
A másik oka tehát, hogy könnyen figyelemzavarosnak vélhetik egy gyerek szuperérzékenységét, az, hogy ha túl sok vagy túl hosszan tartó inger éri, vagy zaklatott állapotban van, amitől már eleve túlingerlődött, így a külső ingerekkel már nem tud megküzdeni és ugyanolyan izgágán tud viselkedni, mint egy figyelemzavaros gyerek.
Egy hosszú és hangos iskolai napnak már a felénél halálosan kimerül, mert neki sokkal nagyobb erőfeszítésébe kerül, hogy kirekessze a zavaró ingereket, mint a többi gyereknek.
Ugyanígy, ha nagyon fél valamitől, mondjuk egy fontos vizsgától, valószínű, hogy sokkal rosszabbul fog teljesíteni a feszültség és más zavaró körülmények miatt, amiket egyébként ki tudna zárni, de a túlingereltség miatt ez ilyenkor nem sikerül neki.
Sajnos sokszor a pedagógusok is erősítik a szülőkben, hogy a gyerekük figyelemzavaros, mert ennek a problémának a kezelésére a szülők hajlandóak áldozni, és így a gyerek speciális segítséget kap. Másrészt a szuperérzékenység mint magyarázat, a legtöbb pedagógus által még egyáltalán nem ismert személyiségjegy, illetve, ha mégis felmerülne lehetőségként, még mindig kevésbé elfogadott indok a különös viselkedésre.
Fontos feladatunk tehát mindannyiunknak, akik saját vagy a körülöttünk élő gyermekeinkkel együtt magunk is szuperérzékenyek vagyunk, hogy egyre többekkel megismertessük és elfogadtassuk a szuperérzékenység jelenségét, támpontot adva másoknak is annak felismeréséhez és a megfelelő bánásmód kialakításához.